Olyan régen nem álmodtam
szagos körtével. Tenyérre
tehető, nagy húsú barnával,
amelyik Cezanne-képre való. Öblei
egy várandós nő hasát idézik.
Félretettem, mintha ezzel már
álmodni se kéne. Túl sok mindent
álmodok mostanában a szemétbe,
azt is, ami nem oda való. Az álmok
közötti átmenetek is öregesek, nem
engednek képre torlódni képet, fegyvert,
sortüzet, gyereket – porlik belőlem
az álom, mint a só. Mintha újabban
rövid távon álmodnék sokat, mit
keresne bennem egy hosszútávfutó?
Minden külön világban él, de a nem
álmodók alvása közös. Ezt se én
mondtam. Olyan régen nem én
mondok semmit.
***
Álmomban tükörbe nézek. Be van
kötve a szemem, mégis látom, hogy
hátulról rám céloz valaki, akit
most nem látok jól, csak a rózsaszín
körmeit, négy holdat, ahogy a pisztoly
markolatán villognak. Próbálok odébb
állni, hogy meglássam a holdak mögött a
szemet, lehet, hogy az is be van
kötve, és a tükörre céloz, de aztán
látom, hogy körte, körte, villanykörte
világít mindkét szemgödörben, és a
pisztoly kakasa is csak
villanykapcsoló.
***
Egy nő figyelmeztetett, hogy ne
higgyem már, hogy a feltámadás könnyű
menet. Ahogy a harckocsik mennek
a sárban, úgy ragadnak az emléknyomok
a feltámadó nyomvonalában. Még
egy teljes élet is kevés lenne kibontakozni
egy régi élet közben átölelt,
és nehéz lett volna kibontakozni egy régi
életből. Ahogy egy új nő is mindig
régi nő is egyben, ezt
jegyezzem meg jól. Szó sincs egész napos
hálaénekről, kénkőről, glóriáról, csakis
ez számít, a ki-bon, csakis a ki-bon-ta-
ko-zás. És ezt csak azért mondta,
hogy figyelmeztessen.
Holmi, 2010. szeptember