A táncparkett zárt tere, néhány kockakő,
rések közt felszakadt fűcsomó. A lomha
párok kettős testsziget-zátonyok a lápvíz
fölött. Úgy lejtenek, ahogy a víz
szelleme, párolog belőlük a folyékony
zene, vállgödrökön megült izzadtság, fénypermet
csillan, csorog az idő, nem múlik
rajtuk, bennük semmi se. A párafelhőben
lélekrajzás, egyre jobban átizzad
a kéz a vállon. Sűrű zsír, pörköltfuvallat
leng a huzatban. Ólálkodik egy új
évszak, nincs neve. Élősködik a nyáron.
***
Június vége. A rakpart
fénytelen izzásban áll a hosszú
nappalok miatt. Teste van a
fénynek, ránehezedik a vízre. Mindenütt
a hártyás szárnyakon, mint félsötét életnyom,
vakrajz, vibrál az este. Ilyet látni
tapasztalatlan, öreg arcokon, üres fejfordítást
a halál felé. Mindenütt imágóvá
lett kérészek csapkodó csipkéje, a parti
ladikokat berácsozza a vergődő háló,
imát veszít el így a hívő, mikor
betelik, amit nem is kért. Bármelyik arc
reszket, tükréből megszökik a látás.
Mindent beborít a tiszavirágzás.
***
A kerektánc a rezgőtánccal alapvetően
megegyezik. A körkörös mozdulat a rezgések
közötti félkörív, de a potroh rázása minimális
időre csökken. Közel a táplálék, mindössze
ennyi van. A nyitó rezgés a méhkas merőlegesével
akkora szöget zár, amerre eshet a tápláléktól
a Nap. Háromnegyed másodpercnyi rezgés
jelez száz métert, utána újabb félkörök.
A függőlegesen fölfelé indított rezgés
a Nap felé jelöli az utat. Phaeton, ha így
vakítasz, el nem indulok szemközt veled, nincs
olyan táncrend, amit követnék.Vakon szállni
feléd, hogy lekottázzak egy élethívó parancsot,
minek. Úgy olvad el a viasz a szárnyamról,
mint a méz.
Mozgó Világ, 2010. november