Szeme homályos ablak. Vékony
csillámlemez borítja üveg
helyett. Bepiszkolt Mária-üveg,
hogy látni tud, kész csoda. Járom-
csontja mint az ablakrézsű, fent
közös vakív az összpontosítás
hiánya, fókusztalan, mint az elfelejtett
rémület. Kinézni, benézni egyaránt
hervasztó – elkent szemfesték
színezi szét a testét lejjebb, az arc
mögött, mint ami mögéköltözött, mert
az arc feszüléseit sehogy se bírta. Minden
mozdulatod tanítja őt, várjon, félmondatok
fekszenek gyomorszájon, beszéljen
hozzá, akinek gusztusa nem tiltja.
Előre gyakorolsz. Lehunyod szemed, hogy
nyugton alhass. Két szemöldökíve,
olyan tágra nyitja tükrét, amennyire tudja,
két agrafe, két agresszív vonóvas.
***
A csónakház szivacsillatában
olajfoltos rongyok, kék fémkocsi, cirógat,
ahogy kúszom befelé a százágú
külvilla, a sok zsíros tulipán. Jobb és
bal hónom alatt evezőlapát, mindig
hozzákoccan a kielboat-szélhez, a fölső
sorban kenuk, mankóhoz hasonló
kajakemelők. Hosszú kötélen lóg, sok
akasztott madár, egy-egy kormánylapát.
Hosszú olajcsík fut a combomon, a nyakon
leégés íve a trikó gallérja felett.
Középen állok. Háromra indítjuk
a hajót, magasra, fejünk fölé
lendítjük, fogom a gurulókocsi melletti
fadeszkát, előre lóbálok, mint aki
mindenképp csúcsra jut.
***
Utállak. A kisülés után
mintha két leeresztett lufit
tapintanék, pedig csak a melled.
Az izzadtságcsík úgy csorog
a köldököd alatt, ahogy a beázásos
falak, mikor a pince dohszagában
virrasztani kellett. Két karod mellett
felgyűrt ágynemű sávja, az
ágyhuzat mintája bőrödön, könyököd
felett kiül a testedre, korán
kapott öregség. Még mindig
cirógatsz, karodon libaránc. Vissza-
rántlak a testedbe megint, fityeg
az óvszer, mint a pók – használt
testek, olcsón kiadók. Veled vagyok
leginkább testembe zárva, mint egy
olyan árva, akinek anyja nem is volt,
el se veszítette. Fénylik benned, hogy
újraszülsz, újraszívsz. Mászom rád, mint
az első állat, aki a kitett kaját először
észrevette. Kinyitva is mindig
bezárlak. Imádkozni nem tudok.
2000 Irodalmi Folyóirat, 2010. október