Két oltárvers a januári Kortársban és a Jelenkorban
Unalom-oltár
A feszített tükör, mint a hűvös
márvány, vízbarázdák rajta az erek,
létrán ereszkedem, a langyos víz
a lábfej körül összezár, magzat
szorítja öklébe így a vizet. Jéghideg
óvással tol a víz a sávjelző bóják
mellett, a karcsapás és a levegő
valami jobbat ígér a következő percre.
Féltávon már az életemet se
akarom, jön utánam, aki elfelejtse.
Mire átérek a falig, nem kell
megfulladnom, hogy életben maradásom
ne jelentsen többet: nem maradok az,
amivé változom. Nem változom
azzá, ami maradok.
***
Kifeküdtem a feszített tükrű
medence szélére napozni. Homlokom
összekulcsolt karomon, hasam
alatt a műanyag recéje, a rajzolat
a bordám alatt a jól ismert semmit
tevés tetovált jele. Fél szemem
a fürdősapkás úszók arcán, madárcsapkodással
úszik egy nő, felfröcsköli a vizet. Küld
egy klórillatú mosolyt, figyeli, hogy nem
figyelem. A naptej a hátamon részvéttelen
tócsába gyűl, meg-megszúr a nap, jelzi,
hogy nincs velem. Leúsztam a távot, de nincs
kedvem sört inni, a pogácsában unalommá
roppan a töpörtyű. Eltelik félóra, húszperc.
Kétezerkettő. A lelkem körül még egy évgyűrű.
***
Az öltözőben a ruhafogasra
úgy rángattam rá a pólóm,
mintha a fiamat öltöztetném, aki
nincs. Két szögre kerül a végén
a cipő, akasztott emberen lóg így
az összement élet. Hullámzik körülöttem
a dezodoros levegő, sárcsíkos
lábnyomok a padlócsempén. A fapadon
kinyúlt, vizes fürdőnadrág, alatta tócsa,
meg-megvillan, hunyorog benne egy mentolos
cukorka. Nehéz a levegő és
örömtelen. Asszonyok nélküli.
A kabinos szemén pára a figyelem.
Kulcsomat zsíros tenyerére rakja.
Forog benne az aluminiumlap,
mintha egy nehéz álom vége forogna.
Folyóparti oltár
Két bakon feküdt a kielboat, vakon
terült el a napon, pattogzott a deszkán,
időszú perceg így, a lakk. A hólyagok, amiket
a rongy törléskor kipukkaszt, ilyenkor forrásban
a nyár, mint elnyűtt lábujjon napnyi járás
nyoma; beteg a csónaktest, elterült, mint
egy kiszolgált kutya a hajó, a kék villák
lejtő karja is egy ájult ernyedés alakzata.
A gerincvonalon a vaslemez kilazult szögektől
lifeg, a tulipán olajos kelyhei köszöntés
nélkül maradt kezek, nyitva maradt ujjak
egy felsült kézfogás után. Az evezők kitámasztva
kaparják a falat, vakolathullató délután. A szivacs
a hajóbordákról a vizet nem szívja fel, olajpötty
csillog, ezer vízcsepp a lakkon. Egymásba érő
nyarak végkiárusítása a folyóparton.
***
A parti reccs, ami a büfé hordozható
rádiós hangszórójából recsegteti a teret,
a lángosízű révület, méhcsípés előtti percek,
olajcsöpp, lekvármaszat, a parti reccs, mint
az egyenruha a napozók lelkén, mint régen
a kaputrokk, közös térbe öltöztet kutyát,
gyereket, a parti reccs hiányzik nagyon.
Bajszokba ragadó tejföl és sajt, sörtócsák mentén
szlalomozó mezítlábas mozgás, hájredők
között csorgó veríték, fürdőgatyába dugott kendővel
törli le egy napozó pasas. A parti reccs
napolaj volt a bőrön, a csónakházak kátrányszagú
lelkén. A part kihalt, a reccs maradt.
***
Csak habkavics. Csiszolt-gömbölyű
kövek között bugyog fel, törőtajték,
csak a lábujjak közét vonja be nyálkás
felülete, csak habkavics, mondta egy ötéves
forma gyerek, bokáig letolt fehér
térdzoknija foszforeszkáló szalag a barna
napbőr alatt. Nem mert a víz és part
közötti kényes határra lépni, de nem félt,
csak távolmaradt, a habkavics sávja
talán afféle szentély, belépni csak
mezítlábasoknak szabad. Mert a tajték
átmossa a járást, utat veszít, hogy
víz és föld közé került a láb, valami
membrán folyó és part között, diffúz alak,
szenteletlen föld és víz cseréje –
így lélegzik minden, ami él, a levegő
hártyát von a test köré; sose merek belépni
azóta se, mások lélegzetébe.