Két oltárvers a januári Kortársban és a Jelenkorban

Unalom-oltár

A feszített tükör, mint a hűvös

márvány, vízbarázdák rajta az erek,

létrán ereszkedem, a langyos víz

a lábfej körül összezár, magzat

szorítja öklébe így a vizet. Jéghideg

óvással tol a víz a sávjelző bóják

mellett, a karcsapás és a levegő

valami jobbat ígér a következő percre.

Féltávon már az életemet se

akarom, jön utánam, aki elfelejtse.

Mire átérek a falig, nem kell

megfulladnom, hogy életben maradásom

ne jelentsen többet: nem maradok az,

amivé változom. Nem változom

azzá, ami maradok.

***

Kifeküdtem a feszített tükrű

medence szélére napozni. Homlokom

összekulcsolt karomon, hasam

alatt a műanyag recéje, a rajzolat

a bordám alatt a jól ismert semmit

tevés tetovált jele. Fél szemem

a fürdősapkás úszók arcán, madárcsapkodással

úszik egy nő, felfröcsköli a vizet. Küld

egy klórillatú mosolyt, figyeli, hogy nem

figyelem. A naptej a hátamon részvéttelen

tócsába gyűl, meg-megszúr a nap, jelzi,

hogy nincs velem. Leúsztam a távot, de nincs

kedvem sört inni, a pogácsában unalommá

roppan a töpörtyű. Eltelik félóra, húszperc.

Kétezerkettő. A lelkem körül még egy évgyűrű.

***

Az öltözőben a ruhafogasra

úgy rángattam rá a pólóm,

mintha a fiamat öltöztetném, aki

nincs. Két szögre kerül a végén

a cipő, akasztott emberen lóg így

az összement élet. Hullámzik körülöttem

a dezodoros levegő, sárcsíkos

lábnyomok a padlócsempén. A fapadon

kinyúlt, vizes fürdőnadrág, alatta tócsa,

meg-megvillan, hunyorog benne egy mentolos

cukorka. Nehéz a levegő és

örömtelen. Asszonyok nélküli.

A kabinos szemén pára a figyelem.

Kulcsomat zsíros tenyerére rakja.

Forog benne az aluminiumlap,

mintha egy nehéz álom vége forogna.


Folyóparti oltár

Két bakon feküdt a kielboat, vakon

terült el a napon, pattogzott a deszkán,

időszú perceg így, a lakk. A hólyagok, amiket

a rongy törléskor kipukkaszt, ilyenkor forrásban

a nyár, mint elnyűtt lábujjon napnyi járás

nyoma; beteg a csónaktest, elterült, mint

egy kiszolgált kutya a hajó, a kék villák

lejtő karja is egy ájult ernyedés alakzata.

A gerincvonalon a vaslemez kilazult szögektől

lifeg, a tulipán olajos kelyhei köszöntés

nélkül maradt kezek, nyitva maradt ujjak

egy felsült kézfogás után. Az evezők kitámasztva

kaparják a falat, vakolathullató délután. A szivacs

a hajóbordákról a vizet nem szívja fel, olajpötty

csillog, ezer vízcsepp a lakkon. Egymásba érő

nyarak végkiárusítása a folyóparton.

***

A parti reccs, ami a büfé hordozható

rádiós hangszórójából recsegteti a teret,

a lángosízű révület, méhcsípés előtti percek,

olajcsöpp, lekvármaszat, a parti reccs, mint

az egyenruha a napozók lelkén, mint régen

a kaputrokk, közös térbe öltöztet kutyát,

gyereket, a parti reccs hiányzik nagyon.

Bajszokba ragadó tejföl és sajt, sörtócsák mentén

szlalomozó mezítlábas mozgás, hájredők

között csorgó veríték, fürdőgatyába dugott kendővel

törli le egy napozó pasas. A parti reccs

napolaj volt a bőrön, a csónakházak kátrányszagú

lelkén. A part kihalt, a reccs maradt.

***

Csak habkavics. Csiszolt-gömbölyű

kövek között bugyog fel, törőtajték,

csak a lábujjak közét vonja be nyálkás

felülete, csak habkavics, mondta egy ötéves

forma gyerek, bokáig letolt fehér

térdzoknija foszforeszkáló szalag a barna

napbőr alatt. Nem mert a víz és part

közötti kényes határra lépni, de nem félt,

csak távolmaradt, a habkavics sávja

talán afféle szentély, belépni csak

mezítlábasoknak szabad. Mert a tajték

átmossa a járást, utat veszít, hogy

víz és föld közé került a láb, valami

membrán folyó és part között, diffúz alak,

szenteletlen föld és víz cseréje –

így lélegzik minden, ami él, a levegő

hártyát von a test köré;  sose merek belépni

azóta se, mások lélegzetébe.


Kategória: A HÁRMASOLTÁROK, AKTUÁLIS, FRISS KÖZLÉS | A közvetlen link.