Bohóc-arcán a kín és az összpontosítás
felváltva fénylik. Fehér púder
takarja ráncait, a vörös hólyagfény orra
körül hosszú esti ivások lángnyoma.
Úgy beszél hozzád, mint akinek nem
a szíve az otthona. Epéjében van otthon,
irritált, mint visszafésült szálú szőnyegek,
amiken a minta, mint a jojózó tekintet,
könnyen émelyít. Hány álomban volt közünk
egymáshoz, nem tudom, de hiába küzdök,
én vagyok máshol, ő van itt. Mikor beléptem,
már észrevettem szájzugában, valami rossz
következik. Mint aki túl sokáig fojt el
nevetést, ellilultak homlokán az erek,
tudtam, hogy nem búcsúzik, szemében mégis
integetni kezdett, mint gyűlölt,
de rögtön mosolyt erőltető ismerős, hogy „ég
veled, hogy ég veled, hogy ég veled”. Tátott
száján, mint egy abbahagyhatatlan röhögés
közben titokban szippantott levegő – sehol se
volt nyoma, mégis tudtam, ki hal meg, én
vagy ő.
***
A lombrázó szélben nem volt
lomb, csak száraz, égig érő gally-gyertya,
tavaszi jegenye. Az egész fa rázkódott,
a tavasz nevetőgörcs volt, hogy mégsem lett
ősz. Néhány rügy látszott csak a kipattanás
előtt, ujj végén körömseb, olyan nagyra
nőtt, fölmászhatatlan, mint hívó szédület, ami
folyton hátradönt. Egy padon ültem a
jegenye alatt. Észrevettem a tetején egy
madarat. Csőre mintha még följebb hívta
volna, fejét hátravetve eget karcolt
vagy bogarat forgatott ájult ütemben.
Kinyílt a torka, de nem dalolt, hangtalan
rázkódott, nevetett. Mint idegrángás,
futott ki a fából több évszaknyi, madárrá
vált önkívület. Annyit tudott csak, amennyit
a tavasz rajta keresztül tudott.
De nevetett. Velem nem alkudott.
***
A „zsírsár”, mondták, és tényleg,
ahogy a gyászhuszárok ásóval felásták,
mint egy test belsejében a rossz anyagcserétől
az elkásásodó lipid-rétegek, rezgett
a föld zsírja, súlyos és üres volt, mint
a megemésztett rémület. A gyászolók
marionett-alakok. Az egyik pálcika-lábán
egyensúlyozott, látszott, vigyáz, ki ne
pukkanjon, be ne dőljön. A másik bibircsókos
száját zsebkendőbe törölte, egyenletesen kente
rajta el a mosolyt. Voltak hókaarcú, karót nyelt
fehérek, hunyorgott a szemük, csuklottak
szinte, figyeltek, úgy maradtak
illemtudók. Aztán beomlott a
zsírsár. Egyszerre pukkant ki a gyásznép,
mintha hányna, rázta őket a zsigeri
lárma, hosszú, kitartott, könnyező röhögés
borította be őket, mint a láva. Kaparták
bőrüket, nem fáj, miért fájna, huhogtak,
csuklottak ájulásig – mint aki sosem jut
egyről kettőre, életből
halálba.
(Élet és Irodalom 2011. július 8.)