Az áldozat, olvastam
Canettinél, holtában saját
gyilkosává változik, és annak
hangján kiáltozik
segítségért – Indiából érkezik
a kép, ezt már én mondom, hogy ezért
a gyilkosért az áldozat képében jönne
ki tudja, ki, ki tudja, miért. Akihez
a legtöbb közöm van, mert
megöltem, az se szilárdabb, mint
a levegő. „Minden lélegzetem valaki
másnak az utolsó”. Eszembe ne jusson
többé még egy gondolat.
***
Ne volna körzátony minden
irányba, úsznék, ahogy halottért
úszik minden élő. Kimenteni,
befojtani, ahogy a napfény csillámlik
rajta, vízbordázatán a senkit
nem kímélő fény és árnyék, újra fény
és újra, ne volna körzátony, én
kitartanék. Ne volna víz, lélegeznék
helyette. Ne volna víz felettem és
alattam. Ne volna más, aki helyettem
lélegzik, és úgy ismerne rám.
***
„Ember, aki lassan átváltozik
rossz lelkiismeretté. Közben jól
érzi magát.” Láttam egy péket,
lisztes kézzel méhlepényt sütött,
hamisan énekelt benne a kenyérdagasztó
derű, fehér poros szemöldökét
kendőbe törölte. Nem szégyenkezett,
pedig enni adott. Az lenne jó világ,
ahol mindenki sírna evés
közben, a jók megrendülve, a rosszak
dühödten. Az önfenntartás gyászmunka
lenne – de csak addig, amíg
az aszkézis jól lakik.
(Jelenkor, 2011. július)