VÉDŐBESZÉDEK A NYÁRI PANNONHALMI SZEMLÉBEN

Második védőbeszéd

Én se éltem úgy mint más. Nem mindegy,

hova tesszük a vesszőt. Az úgy elé

vagy az úgy után. Illetve mindegy. A Jessze

vesszeje szótagolva elölről-hátulról

ugyanaz. Minden halálra ítélt pihent

agyú. Aki nem halálra ítélt, emelje

fel a kezét. Na, ugye? Nekem se kell

mondanom, figyelj, úgyse figyel még bennem

se a beszédre semmi. Kishalál, csak elcsobog

bennem, kisfiam. Csobog alá, csobog az üres

beszéd, a csöndje karnyújtásnyira van.

Kinek van elég hosszú karja, hogy a beszéde

véget érjen? Itt mindenki kiskarú –

a nagykarúság sem ment meg senkit:

hallgatva épp oly szomorú.

Harmadik védőbeszéd

Két élet nem elég egyet

elfelejteni. Mondja Kandi, ha hinne

lélekben, vándorlásban. A felejtés-

haladvány vakolatnyom az arcon, a ráncok

az életlap hegei. Öregszünk, nem hiszi,

csak mondja, hátha azt is elfelejti.

Kitárulkozott ő már férfinak, nőnek,

halálnak, mikor mi volt, és nem lett

soha tőle élettől vemhesebb vagy

könnyebb. Akinek könnyebbül a lelke,

nem mindegy, hova köpi. Arcátlanság,

hogy arc nélkül nem emlékezhet rá, aki.

Pedig az arc csak nyűg: csupa párnán

pihenő súly, levetni volna

könnyebb, még inkább újat növeszteni.

Pedig az arc csak hátra: mikor

szembenéz, Kandi akkor kezd

hátranézni, hamar, mint villanykörtét

csavarja oda-vissza, nyikoroghat

a nyaka, hátha felvillan próbaképp,

zárlat előtt, hogy ő csak úgy, nem

másképp élt hiába.