ZÁRT TEREK OLTÁRA A HOLMIBAN
Zárt terek oltára
A karosszék előbb várakozik. Két
lógatott karja, mintha horgászna
az időben. Ki akarja fogni, hogy ne
történjen semmi, az a hal. Ha nem
vagyok a szobában, folyton kapása van.
Ha belépek, megzavarom.
Beleülni rossz. Alkalmatlankodom.
Fészkelődik alattam a háttámla, a huzat.
Ha rázárom az ajtót, komoly lesz és él. Ha
rányitom az ablakot, fulladozik a huzatban.
***
Két egymásnak fordított síktükör
között esnek meg a csodák. Na látod. Egy rothadó
szem látja magát a sötétben. Lárvanyüzsgés,
előbb a lágyrészben. Csak legvégül tünteti
el a csípőmet valami. A csontféregeknek, a bálnatetemet
beborító élő szőnyegnek nincs szeme
vagy szája, légzőszerve a testen kívül helyezkedik
el. A szimbionta baktériummal sem egészségében,
sem betegségében nem hagyjuk el egymást.
Még ha tudom is, hogy meghaltam,
gyökérnyúlványom mindig az élet.
***
A homlokod egy kifordított ég
abroncsa, mondta egy hang álmomban.
Vitatkoztam vele, végső érve se volt, csak
hogy a sötét anyag, a fekete lyuk se
más, mint sok magába zárt tudat, ahonnan
nem tud kiszökni
a fény. Vagyis minden gondolat. Nem volt
prófétikus, fenyegető, inkább, mint aki
viccnek szán egy imát, ünneprontó, aki
karácsonyfát hugyoz le vagy
partvisnyéllel veri szét a születésnapi
tortát, amit épp most kapott. Elzsibbadt
a szám, mikor válaszoltam. Ahogy mondtam
ki a szavakat, már felejtettem is őket
el. Azóta se jut eszembe semmi.