ZÁRT TEREK OLTÁRA A HOLMIBAN

Zárt terek oltára

A karosszék előbb várakozik. Két

lógatott karja, mintha horgászna

az időben. Ki akarja fogni, hogy ne

történjen semmi, az a hal. Ha nem

vagyok a szobában, folyton kapása van.

Ha belépek, megzavarom.

Beleülni rossz. Alkalmatlankodom.

Fészkelődik alattam a háttámla, a huzat.

Ha rázárom az ajtót, komoly lesz és él. Ha

rányitom az ablakot, fulladozik a huzatban.

***

Két egymásnak fordított síktükör

között esnek meg a csodák. Na látod. Egy rothadó

szem látja magát a sötétben. Lárvanyüzsgés,

előbb a lágyrészben. Csak legvégül tünteti

el a csípőmet valami. A csontféregeknek, a bálnatetemet

beborító élő szőnyegnek nincs szeme

vagy szája, légzőszerve a testen kívül helyezkedik

el. A szimbionta baktériummal sem egészségében,

sem betegségében nem hagyjuk el egymást.

Még ha tudom is, hogy meghaltam,

gyökérnyúlványom mindig az élet.

***

A homlokod egy kifordított ég

abroncsa, mondta egy hang álmomban.

Vitatkoztam vele, végső érve se volt, csak

hogy a sötét anyag, a fekete lyuk se

más, mint sok magába zárt tudat, ahonnan

nem tud kiszökni

a fény. Vagyis minden gondolat. Nem volt

prófétikus, fenyegető, inkább, mint aki

viccnek szán egy imát, ünneprontó, aki

karácsonyfát hugyoz le vagy

partvisnyéllel veri szét a születésnapi

tortát, amit épp most kapott. Elzsibbadt

a szám, mikor válaszoltam. Ahogy mondtam

ki a szavakat, már felejtettem is őket

el. Azóta se jut eszembe semmi.