Nagyapám oltára
Minden álmom másnak a
halálával kezdődik. Hogy egyáltalán
álmodhatok, ahhoz egy halott kell –
néhány hét alatt tömeggyilkos leszek így.
Rosszul ébresztettél tegnap is. Épp nem
jól álmodtam, hogy gödröt ástam, a
nagyapám tervezte aknakeresővel – ahol
csipogott, ott lett volna tilos ásni – mikor ébresztettél,
hogy te álmodtál rosszat. Nem mertem
mondani, hogy hisz nekem volt rossz álmom,
bűntársak egymás előtt minek valljanak.
***
Régi igazolványképek halomra lőtt
emberekről, nincs bennük könyörület.
Tüntetnek azzal, hogy valaha
éltek – külön életük külön halál
nélkül ízléstelen, nem vall nagy tapintatra
hátrahagyni. Utódaik ebben az ízléstelenségben
élnek, belengi őket, mint az izzadtságszag, valami
gyanús illat. Nem tudok meginni egy
pohár vizet, hogy a víz a torkomban ne
a fulladásról beszélne. És a nevetésem,
megfigyelted a nevetésem? mintha valami
olyannal fenyegetne, amit magam
se értek.
***
A kifosztott lakás, kihűlő kávé
teret barnító aromája, ahonnan
elköltöztek az emlékek, mint egy
tömegsír, amiben mégis élnek. A bolyhos
szőnyegben egy talp nyoma, játékmackó
letörött, csonttalan karja. Elkérgesült
beszélgetések odvas illata köröz a csillár
körül, mint a muslica, mi mindenre nem
gondolnak azóta itt – követ
pattogzik szét a fű, de nem veszi birtokba.
„Mindegyik tömegsírból egy-egy teremtmény
lesz. Efölött merjen ítéletet mondani
Isten.”
(Parnasszus, 2011. Ősz)