Aki a holdat őrzi este, reggel,
kerekre nő benne, hogy halni készül,
bár része sincsen, mégis kiegészül
hideg árnyékkal, sápadt szégyenekkel;
tengerhívásra még hullámhegyekkel
szól, de már idegen völgyébe szédül,
belső halált hal, azt sem őrzi végül,
aki még a holdat őrizte reggel –
nem jó annak a tengerbe belépni,
aki a halált nyitott szájjal éli,
mert mivé hangosodik fel fülében,
ahogy zúg, hallgat s megint zúg a szégyen,
ahogy még egyszer akar halni, élni:
üresre forog a hold a fejében.