NÁRCISZ

A víz fodrozódása kinyújtja,
összepréseli, ujjheggyel érintené,
de megcsúszik a felszínen, alámerül
az arcban a kéz, amit összezár csak
hínártörek, zöld mély, mintha
szemébe volna benn, a langyos
csarnokvíz kisiklik az ujjpercek
közül, szájjal érinti a két ujj
között, felhasad, az arc
fintorogva figyel, több helyen
elszakad – álmában másik
arc volt ott, de ki látta? tudott
akkor is ránézni őrként, ha ő
nem; a messzefigyelőt nézni forróbb,
kívánni úgy is, hogy nem kívánja –
neki csak odahajolva megy, egyszerre
sistereg arcában a vér és szétpereg,
béka úszik rajta, csillog a szem.
Az elnyílt szájban mintha torka se
lenne annak, ami várja, odalenn.