KRONOSZ

Irtózott a rendtől. Eloszlott benne,
villám hangjában a tűz ígérete,
képtelen volt satuba fogni lelkét.
Az elrendelés hangját elnyomja a láva, jóság
oda nem fér, Rheiát is úgy szerette csak,
hogy gerjedelme önkörébe zárja, igazi
indulat nem indít sorsokat, kezébe,
testét körbeérő fagyökérbe fogta,
meg se nézte. Aztán magára maradt, szeme is
fényesebb, ormótlan asszonyteste szétrepedt,
új arcot lökött a földre, övéhez hasonlót.
Le kellett nyelnie. A föltorlódást
megtartja a gyökér, ne éljen virágzás
elszakadva, törzse nélkül, védtelen parazsat
engedni izzásba, két üresség
között föleszmélni ne hagyjon halandót, istent
semmi kéj. Mert akármi örök élet
is, ha sorsba fér, nyugtalanít, mint
az ég-föld vonal a tengeren, beszorulva
anyja, apja közt, belülről parttalan. Rheia
mélyülő íriszében látta már, a rend
mit akar, minden új nemzedék kizárta
szívét. Gyerekre nézni, mintha fejében
szeme helyén valami szilárd sodrásra
találna két kő.

A bejegyzés kategóriája: AMÍG ALSZOM, VIGYÁZZ MAGADRA, KATEDRÁLIS, VÍZKÖPŐK
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.