FELOLDOZÁS

Nem virít sokáig, a hideg cukormáz-damaszt
abroszon áll a csőrös váza, a fonnyadó
három virág, amit beletettem, mintha egy
langyos kézszorításból hervadna ki a szirom.
Így éltünk három évet. A bolyhos szőnyegen,
délutánjaink szöszös felületén csúszkáltunk,
mindig volt porceláncsészealj és rajta süteménymorzsa,
úgy vetted a szádhoz, kihullott az ujjaid közül –
párnámon is mindig – te aludtál rajta – találtam korpát.
Mondjad, édes, hallgatlak, kásahegy a szánalom. Este,
mintha törött pohárból ittuk volna a meggybort,
és édeskés lett körülötted a levegő, orrodból is
parfüm szele szállt. Úgy fújogattam a szádat, mint
a forró levest, fúú, fúú, mint a barna felszínéről a bőrt,
úgy kanalaztam le az arcodról a szerelmes mázt,
csak a bűnöd csomósodott össze, belekortyoltam,
lecsúszott a torkomon. Volt valami valcer, felejtészene,
az elefántcsont billentyűkön siklott a kezed, nekem most
néznem kellene. Nincs bennem keserűség,
csak ma a metszett poháron a fényfríz, mintha a szemed
karcolta volna, hamisan, oda, soha többé nem
látlak, de megint megbocsátok.