NAVIGARE

A mosogató szennyes fehér habja közt
a gyűrűd zöld ékköve hánykódó csónak.
Nem viszlek magammal, nincs közös este.
Még nem tudom, hogy arcod majd lehámlik
rólad, és vágyakozásodból, mint költöző
madár, új földrészt keres. A terpentinszag
lassan körbezár, barlangrétegekkel
kövesedik rád a sok tavasz, aminek
illatát csak a paplanodban érzed.
Ne érj hozzám, mert fáradt vagyok.
Szeretem gombcsillogású szemed, akkor is
fürkész, ha semmit sem talál, domesztikált
mohóság, amivel sok mindent meghódítasz. Nem
látom még, hogy ugyanúgy keresed a testedből
az utat, ahogy most dühödten visszanézel.
Miért nem veszed le a gyűrűdet? Kiázik
a kő, tudomisén, kimarja a vegyszer. Van
a haragodban az a viaszszín, már-már áhítat –
szárnyverdesés a torokban, mélyre lenyelt idő,
amiben majd a sok-sok ránc alatt, arcod
hieroglifáján keresem, hogy felismerem-e,
amíg meg nem érkezik az unott boncmester,
hogy van-e még út hajózni veled, egyszer.