FÁRADT THÉSZEUSZ

Levitted a fakókék szemetes zsákot, amiben
joghurtos poharak, banánhéj, a színek,
mint a fáradt olaj. Reggelre ennyi marad
utánunk, koszcsík a kádon, rúzsnyomok
a csempén, nézésedbe is, mintha vízkő
vegyülne, tompán elhasznált kedvességgel
nyugtatod kézfejemen a kezed. Az emlék
is megerjed, a közös idő, mintha murci
lenne – mindig savanykás szagra ébredek.
Talán a szőnyegek. Azokon van annyi minta,
azokat követni – megszokott, kényelmes
labirintusban kószálni veled. Takarítod a
sarkokat, a pormacskák fáradtan kúsznak
elő, zsákmányuk inkább a levegő, hajlongasz
szürkén, mint aki előre kibérelt magának
egy életet. Behunyom a szemem. Berendezhetnék
egy teret nélküled.