KÖZÖS EBÉD

Kiszedem a tálat a kezedből. Ma én
terítek. A közös evés, persze, hagymahéj
az időben, leválik rólunk, hiába ülöm
meg az asztalt, a lelkünk üres zsúrkocsi,
tologatjuk. Neked amúgy is fáj minden,
ami a szádhoz ér, kisebesedett benned,
hogy élni kell – ezért nem jó soha
enni. Töltök vizet. Figyelem a buborékokon
át a pohárba mélyedő tekintetedet,
a kezed, ahogy csuklómhoz ér, jeges,
félszívű nyugtatás, inkább sebez. Most mi
baj? Mondjam, fényes délben, hogy megint
este lett – találjak ezerféleképp neked
feloldozást? Inkább engedem, hogy félreérts,
hámozok almát, érdeklődöm, ahogy az emberek,
adok-veszek, bizalmat, lelkifurdalást.
Vár ránk egy délután, külön, csupa számon-
kérlelhetetlen pillanat, mikor indulok,
rájövök, hogy egyedül fogsz leszedni.
Csillogni kezd bennem jóvátehetetlenül
a sok felengedett zsír, meg a szemed.