ÚT AZ ŐSZBE

A taxi bőrhuzatú hátsó ülésén
úgy fészkelődtél be mellém, mint aki
tojást fog költeni. Talán bunda is
volt rajtad, egy szőrös madár, szivarozó
sofőrünk unott és szemtelen. Nyújtottad
a körmödet, ahogy egy ragadozó a zsákmányt
adja át, mit kezdjek vele? a lakkot
reszelgettem ujjam begyével, mint aki régen
erre vár. Sírt a víz az utcán, a sárhányókra
csapkodta fel, mintha gyufát sercentene egy-egy
utcasarok. Rágyújtottál te is, szipkád, mintha
íze lenne, hogy nem szólsz, szádon fityeg
és ragyog. Sosem viseltem el a terhes nőket.
Megül bennük a csend, mint a kő. Sosem kell
olyan álmos tekintet, amiben nem álmodik
semmi, csak az idő. Mert mit kell hátrahagyni? –
hány utca múlva szállunk ki a taxiból? Vannak
madarak, talán a pingvinek, ahol a fiókát
az apa költi ki, de jó nekünk. Beszélek
erről-arról, hogy mindjárt ott leszünk. Az út
végén bevallod, hogy sose akartál gyereket, valami
blues szól, nem szólok a sofőrnek, hogy kapcsolja ki.
Sürgős, persze, kórház. Ráncigállak, mintha
én lennék a szülész, kifelé, egy szűk taxiból.