ALVÓ PORTRÉ

Lepedőd egy tigris fekhelye. Bokád
barna ívén úgy törik a hajnali
fény, mint kőkorsó belsején a
hang – magányos éjszakai vadász,
kiszolgáltatott, mint a sötét
angyalok, bukni nem bírnak, Istent
hirdetik, de mind nyugatra néz, ha
keleten kel a Nap. Torkod alján,
kút mélyén a gyöngyöző kavics,
szomjad görcse, ritkán köhögsz,
lábujjadon a lakk páncélkemény, gyakran
teszed kezed ökölbe, a fehér háttér előtt
a forgolódás sziluettje őserdő-mozgás
a lombban. Ha felnézel, mindig
mosolyogni próbálsz, ha bírsz, fájdalom
nélkül marad el mellőled a hit –
méhed üressége kesztyű, béleletlen
feszülne arra, ami kitölti –
akármit teszel, később megnyomorít.
Nem tudsz megöregedni.