LÁZASOK

Rejtetted, mintha szégyellnivaló,

mintha jóvátehetetlen lenne

a tenyered, úgy hívtál, kézfejjel

felfelé magadhoz, jósoktól

féltél talán, hogy ha megfogom,

kiújul benne egy sors, a sok közül,

vagy nevelni kezd, érintéssel

irányít, nyugtat, elfedez, de

nem. Lázasoknál láttam ezt, hogy

fejük kazánja, homlokuk, akár

a kályhacsempe, lejjebb egyre forróbb,

szemük őrlángja, mint egy ellobbant

esély a gyógyulásra, kékes

reszketés, hogy  égni rossz – borogatni

lettem volna lelked, magadtól

hűteni, kézfejjel felfelé hívtál,

hogy jöjjek, de a mozdulat inkább

olyan lett, mintha égetné kezed

az igyekezet, óvatlanul megláttam

tenyered, mint a sült kenyér, semmi

vonás rajta, tagolatlan fénylett,

két óriási nap, hogy köztük égjek.