MEGFÁRADT TENGERÍZ

Ablaktalan csillogás – beleshetetlen,
mint az emberek szeme, hullámon
törik meg így, hogy nem faggatja
soha senki, születés
előtti árvaság, anyja nincsen,
máris gyásza van. Ha jössz és mondod,
“minek, minek”, ha odaérsz és tanítod,
“ez a szomorúság”, “ezt hívják unalomnak”,
kicsit lassabban terjed égre
az éj, lassabban szívódik nappal
a fénybe. Ha jössz és mondod,
meglassul a válasz barátok
szemében, rutinmozdulatokban,
mert ez se kézfej, az se váll,
nem ülünk sehol, nincs lakás, csak a
lélegzet tart, a tűnődő szánalom: kihez
tartozunk mi? miért sós a száj belül? mikor
a közhelyek alatt, amit mondasz, hallasz, és
tömöd magadba, hogy meg ne fulladj
a kitett sósmogyorót – és szétárad
valami megfáradt tengeríz.

A bejegyzés kategóriája: NAPFOLTOK
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.