IN UTERAM

Ez a száradás évszakaltató – levelet
képzelj, tenyérforma álmos lélegzőfelület,
átrezgi benne a szelet az év, átadja
helyét a belső remegésnek: nem telik
idő, csak zöld didergés méri az
úttalan vibrálást faágak felé.
Minden lélegzet kiszárít benned
egy régi helyszínt, arcokat, lombot,
fénytörést a híd pillérein – mintha
nyugtatná: ” most már ezt se érted,
a hídnak erdőszíne lett, tábortűz
illata a télnek, bútorok
között nyílik a virág, most már ezt se
érted”, ami erdőfényben vissza-
visszatérne, fejformák, szemrezdülések,
csak egy mély levegő, és
iránytalan hullámpanasz, hogy éltem, élek.
Mintha nyugtatnám: „ott az ág, pöndörödött
levél, összezárt kéz”, mintha
nyugtatnám: imádkozom, belső tempóra
tanulok, felejtek el úszni.