HARMADIK NAP-MONOLÓG

Latyakban a fényem, mint a kutya vizelte hó,

elkedvetlenít. Kásás almát esznek így,

fogvájó fény, kijózanító. Jégen sosem csúsztam

el, a hideg megfegyelmez, magamat megtartani

összpontosít – hinnem, hogy holnap is leszek,

feladat, ha nem is nemesít. Utam csikorog,

mint salakon a szó.

Mondtam, fölfelé megyek,

legyintett, mondtam, délig fölfelé. Nem nézett

rám, mint aki nem vitatkozik. Recsegve törtek

ágak, mint aki viharba került, és nem tudja,

honnan fúj a szél. Mondtam, fölfelé megyek,

oda se hallgatott, ha átszédülök, már irányban

vagyok. Magamon zuhanni át, és vitatkozni közben,

zuhanni kell, mint csontnak a földbe – csak én

mindig visszajöttem.