TIZENKETTEDIK NAP-MONOLÓG

Ki szabad inni eső után az

erdei út kerékvájatából az agyagos

levet. Nem szomjúság. A felszáradás,

mint öreg arcról szélben az érzelem

nélküli könny higanyfutással hullik

a hajtókára, a felszáradás

öregség jele, ebben a délutánban

megöregedtem, magam se értem, mennyire.

A gödörben a sárrovátkák rajza

jósolhatatlan tenyérvonal, elnyúló

kéz az út, láng tud így megnyújtani

egy végtagot. Ez a végtagút, pedig csak

nyom, keréké, szélben sárcsíkkal integet,

barázdabillegető feje, üres igenlés,

mintha tetszést aratna, ideges

helyeslést, hogy néhány sugaramra ennyire

kiszárad a táj, ahova, eső után,

megérkezem.