TIZENHARMADIK NAP-MONOLÓG

Kitáblázva, aranysárgán, mégis kényszerérett

fegyelemmel, kicsit jótanulós rendben

sorakozott a kalász, még a szél is úgy

borzolt össze néhány pelyvát vagy toklászt,

mintha a hanyagság csak keresetlen,

már-már elegáns díszlete lenne, erre

keltem, hogy állnak ott, szinte várnak,

különdíszletei a kifakulásnak,

mert semmi kétség, a kévékből az asztag,

a szálakból kihorgolt keresztek, a kínos

kábulatban felhalmozott kepék

néma bálványai nem életet, még

csak nem is az ujjak közül kiporló

lisztet jelezték jóelőre, csak

fejfájást, amit saját fényemtől,

ilyenkor hígarany, betakaríthatok.